Napjaink
divatos kifejezésével élve, a jelen kor embere a tudástársadalom keretei között
éli mindennapjait. Hétköznapi életünket közvetlenül befolyásolják az emberi
elme és kreativitás által létrehozott eredmények – találmányokra épülő termékek,
számítástechnikai alkalmazások, vagy akár művészeti alkotások – használata, és
természetesen mindezek adásvétele, cseréje, megosztása, egy szóval
menedzsmentje. Ezzel párhuzamosan kialakult a fenti alkotások – összefoglaló
néven a szellemi tulajdon – menedzselésére szakosodott intézmények hálózata is.
Manapság új
értelmet nyer a „cipőt a cipőboltból” régi mondás, mely szerint a megfelelő
terméket a megfelelő boltból érdemes megvenni. Korunkra soha nem látott
mértékben jellemző a specializáció, melynek következtében a legegyszerűbb
szolgáltatást is professzionális szakszolgáltatóktól vehetjük igénybe - kedvező
áron és megkérdőjelezhetetlen minőségben. Nincs ez másként akkor sem, ha a
termék egy szellemi tulajdon, melynek menedzselésére ma már egész iparág
alapozódik, és természetesen egyre nagyobb pénzek fordulnak meg a tudásipari
tömegtermelés sodrásában. De kik alkotják ezen szervezetek körét és mi a céljuk
a szellemi tulajdonnal? A tudástranszferben érintett szervezetek köre széles
spektrumon határozható meg, és a mindenkori szervezeti jelleg egyértelműen
meghatározza a célokat és követett motivációkat. A szellemi tulajdon útját az
ötlettől a termékké váláson át, egészen a fogyasztóhoz való kerüléséig
végigkísérik a menedzselő szervezetek: ezek egy része tudástermelő (pl. egy egyetem
vagy kutató intézet), tudáshasznosító (pl. termelő vállalat), azonban egyre
nagyobb súlyt képviselnek a két előbbi kategória között elhelyezkedő, ún.
hídképző szervezetek. Ezek feladata a tudástermékek útjának egészen a
kezdetektől való egyengetése annak érdekében, hogy egy ötletből mihamarabb
termék válhasson, és természetesen minden érintett szereplő (feltaláló, gyártó,
fogyasztó) megtalálhassa számítását a tudástermelés világában. Ezt a láncolatot
innovációs értékláncnak nevezzük. A
hagyományos értékláncot olyan termelő vállalatok alkotják, akik egy adott
végtermék előállításában egymás utáni feldolgozási lépésekben vesznek részt –
például az északi-tengeri olajkitermelő vállalattól a londoni benzinkútig.
Ezzel szemben az innovációs értékláncban a kiindulási alapanyag nem más, mint
az újítás, a végtermék pedig a piacon kapható innovatív termék. A lánc
szereplőinek sora pedig a már említett egyetemektől és kutatóhelyektől kezdve,
a hídképző szervezeteken át egészen a start-upokig vagy innovatív termelő
vállalatokig nyúlik. Ez a koncepció rávilágít, hogy nem elegendő, ha az
innovációs intézményrendszernek csak egyes részei működnek jól, hiszen ahogy
mindig, a lánc csak olyan erős, mint a leggyengébb pontja.
Egy megfelelően
kivitelezett tudásmenedzselés eredményeképpen a feltaláló az anyagi elismerés
mellett erkölcsi megbecsülésben részesülhet, hiszen nem mindenki képes arra,
hogy kitaláljon valami forradalmian új, korábban nem létező megoldást, mely
tömegek életét teheti kényelmesebbé, egészségesebbé vagy érdekesebbé. A
tudáshasznosítók (jellemzően termelő vállalatok) piacot, vevőket és nyereséges
működést akarnak, melyekhez a versenyképes termékek elengedhetetlenek. És
minthogy minden termék hátterében egy jó ötlet áll, a vállalatok elemi érdeke,
hogy közel legyenek azokhoz, akik az ötletek gyártásában jeleskednek. Ebben
nyújtanak segítséget a tudásközvetítő szervezetek (technológia transzfer
irodák, innovációs tanácsadók, üzleti inkubátorok), melyek a tudástermelőket és
tudáshasznosítókat egyaránt kellően ismerik ahhoz, hogy a megfelelő ötletet a
megfelelő termelőhöz juttassák el. Így a tudásteremtés értékláncolatában
mindenki azt teszi, amihez igazán ért, s munkájuk eredményeként a „cipőbolt”
polcaira végül a legjobb portékák kerülhetnek ki. A tudástársadalom
szereplőiről, motivációikról és tevékenységükről bővebben tájékozódhat a hamarosan megjelenő, „Szellemi tulajdon menedzsment és
technológia-transzfer” című kötet harmadik, átdolgozott kiadásában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése